„Zenéje sokszínű, életkorához illően a kortárs irányzatokból táplálkozó, de egyik mögé sem fölsorolható. Szigorú szakmai alapossággal megszerkesztett kompozíciói gondolati lírát hordoznak — ám ez nem holmi szárazság eufemisztikus megfogalmazása. Lászlóffy Zsolt ugyanis hangulatosan hangszerel, muzsikájának színvilága vonzó. Ez teszi élvezetessé 1990-ben komponált Algoritmusát, amely mögött matematikai gondolkodást sejthetünk, akárcsak az egy évvel korábbi Fraktálok zongoratanulmánya esetében, ám a hallgatót, akire a látens konstrukció nem tartozik, van minek lekötnie. A zenei konstrukció annál erőteljesebben munkál a kétzongorás Tec-tonicban (1992) csakúgy, mint az aforisztikusabb gondolkodású Heterofóniában (1990), amelyet inkább neveznék triónak, mint kvartettnek, hiszen a fuvola, a klarinét és a zongora hármasát csak helyenként színesíti egy-egy ütőhangszer, amelyet alighanem a zongorista maga kezelhet. Az 1991-es Hommage à Bartók inkább tetszik érzelmi, mint stiláris csatlakozásnak a géniuszhoz, aki már aligha lehet közvetlen hatással Lászlóffyra, de aki még mindig fárosz, s Nagyszentmiklós közelében fénye talán kettős színezettel is világít. Az elmúlt évtizedek hangjai is beszüremkednek Lászlóffy kompozícióiba: a kétzongorás Asszonáncok (1995) a minimal art jegyeit tükrözik, a különös hangszerösszeállítású — két nagybőgőre vagy két gordonkára és zongorára szánt — Concerto angelico (1994) konkrét és stílusidézetekkel a posztmodern világába vonják szerzőnket. Rokon is ezzel, de nem is az egy évvel későbbi Triószonáta Johann Christian Bach emlékének, amely a furulya, csembaló és gamba barokk együttesére neoklasszikus ízű disszonanciajátékokat ültet a késői utókor karikírozó tisztelgése, vagy ha úgy tetszik, tisztelgő karikírozása gyanánt.
Lászlóffy Zsolt vokális zenéje is figyelemre méltó. Tanárának, Demény Piroskának állít emléket 1995-ben az Alma redemptoris materrel. A legalább 23 énekesnek inkább szólistának kell lennie, mint kórustagnak, épp csak a kórustag közösségbe húzódásával kell tolmácsolnia a rendkívüli technikai nehézségű, ám e virtuozitás révén szinte fiziológiailag is hatásos zenét. A reneszánsz komponistaelőd, Pierre de la Rue szavaira íródott ugyanabban az évben, ugyancsak vegyeskarra a Chanson aride (Száraz ének), Paul Éluard versét zendíti meg a vonósok, ütők, cseleszta, hárfa és zongora révén franciásan színezett Premièrement (Először) című mezzoszoprán dal (1997). A nagybáty verse (Tibeti kantáta) inspirálta Lászlóffy Zsolt egyik legihletettebb művét, az In memoriam Kőrösi Csoma Sándor-kantátát (1992). Énekszólama, de még vonósnégyes-kísérete is puritán eszközökkel építkezik, ám rendkívül hatásosan.
Amilyen visszafogottan, ám hatékonyan dolgozik maga az alkotó: Lászlóffy Zsolt.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
